Napi ige

 Steinbach József dunántúli püspök Igemagyarázata a Reformátusok Lapjából a Bibliaolvasó Kalauz azon szakaszához, amelyet a Kalauz nem magyaráz.

(12) „A hetedik hónap tizenötödik napján…” (4Mózes 29,12–39)

A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött a hét napig tartó sátoros ünnep. Ennek leírásánál most csak az áldozatok bemutatására figyel a szentíró, amikor részletesen leírja az ünnep napi áldozatait. 

A legszembetűnőbb a feláldozandó állatok nagy száma. Minden napon eggyel kevesebb bikát kellett feláldozni, így kerül a hetedik napra hét bika. A többi feláldozandó állatok száma – két kos és tizennégy bárány – azonos marad. Az ünnep záró napján ezekből az állatokból egyet-egyet kellett feláldozni. Minden nap az előírt étel- és italáldozatokat is be kellett mutatni, valamint egy hím kecskét is fel kellett áldozni, vétekáldozatként, nyolc napon át (12–39). Ezek mellett az állandó, naponkénti áldozatokat is be kellett mutatni (16). A hétnapos ünnepnek van tehát még egy „nyolcadik napja” is, mint bezáró ünnepi alkalom, külön áldozati előírással (35–38). Ez az áldozati rendtartás tehát kétségtelenül a 3Mózes 23,33–44 szakasz kiegészítése, a kultusz jó rendjének pontosítására.

Az áldozatok nagy száma döbbenetes. A tegnap említett hitvalló szándék mellett, szemben minden idegen kultusszal, az áldozatok mennyisége és ismétlése mást is üzen nekünk. „Itt” mindig újra és újra ismételni kell, e-világban minden tökéletlen, részleges, készületlen; ismétlésre, megújításra szorul. Minden nap újra kell kezdeni mindent, dolgainkban, kapcsolatainkban; az ember, Istenhez való közeledésében is. Maga az ünnep is, a pusztai vándorlás kapcsán rámutat erre az ideiglenességre: „Sátrakban lakjatok hét napig, hadd tudják meg nemzedékeitek, hogy sátrakban adtam lakást népemnek, amikor kihoztam őket Egyiptomból!” (3Mózes 23,42–43) Ugyanakkor a sátoros ünnep hálaadás is volt Isten, pusztában megtapasztalt, gondviselő, megtartó szeretetéért, amelyet népe minden méltatlansága ellenére, megmutatott rajtuk az Úr, hiszen vezette, etette, itatta, óvta őket. A sátoros ünnep a termésért való hálaadás záró alkalma is volt egyben; de ez a hálaadás csak az ünnep egyik külső kerete volt, mert ebben a hálaadásban sokkal többről van szó.

Ez a több, Isten pusztai létünkről való gondoskodásának maximuma, Jézus Krisztus. A mi Urunk, Jeruzsálemben, ezen az ünnepen beszélt arról, hogy Ő az Isten Fia, az Atya küldötte, érettünk. Jézus Krisztus ennek az ünnepnek utolsó napján kiáltott fel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!  Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (János 7,37–38) Ez az éltető víz a miénk, amely életben tart a pusztában, ahol nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ahol sátrakban lakunk, ahol mindent újra kezdünk, de a megérkezés bizonyosságával…

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Korábbiak